Cseppenként telik meg a tenger. A Mi tengerünk is. Nem tudom ugyan pontosan, hogy hol van, pedig keressük sokan, azt hiszem mindannyian. Távol, vagy itt valahol, egyáltalán mekkora? Kis tavacska, vagy mindent beborító végeláthatatlan víztömeg?

Nem tudom, de sietünk, rohanunk tülekedünk, könyökölünk, botladozunk, sántikálunk, hogy a partjára ülhessünk, csak legalább egy pillanatra, megláthassuk, egy fuvallatát elkaphassuk.

A Tenger fölött madarak köröznek, sokfélék: kicsik, nagyok, öklömnyiek, hatalmasak, zöldek, sárgák, s persze kékek is. Fürödnek a napsütésben, szállnak fel s alá, biztatják a csüggedőket, s énekelnek szívünk örömére.

Vigyázzunk fészkeikre, kicsinyeik röptére, ne bántsuk Őket, s ha netán valamelyik a vállunkra repül, hallgassuk az énekét, ne zárjuk kalitkába egyiket se, a Kék Madarat se,

… s talán Egymást se.

Szóval, cseppenként telik meg a Tenger, de ha nem telik meg az se baj, csak ne száradjon ki soha.